Nemrég felvázoltam egy jónak ígérkező történetet az elképzelt világomból, aztán félretettem, és valami egészen másba kezdtem. A döntésem egyik oka racionális, a másik pedig teljesen szubjektív. Úgy alakult, hogy az Allegórium világát egy időre pihentetnem kell, bármennyire is szeretem, a másik ok pedig az az ősi, zsigeri szorongás, amiből szárba szökkentek az emberiség babonái.
Nem hiszek a transzcendens és ezoterikus tanokban, de azért akadnak apró furcsaságok. Amikor az első befejezett történetemet írtam – és amit utána a felismerhetetlenségig átírtam – az egyik szereplőmnek durva dolgokat osztott a sors, és a klaviatúra felett elgondolkodtam a helyzet durvaságán. Aztán pár év múlva szembe köpött az élet ugyanazzal a rémséggel, méghozzá háromszor egymás után. Tehát van egy-két tabu, amit nem veszek bele a történeteimbe, legyenek bármilyen ígéretesek.
De vannak ezzel kapcsolatban vidámabb dolgok is. Amikor megálmodom az egyik szereplőm otthonának lépcsőházát, és a történetbe is beleírom, később pedig meglátom egy képen, amit ráadásul ugyanabban a városban készítettek, ahol a karakterem él. (Jevgenyij és Alekszandra belvárosi házának részlete.)
Amikor elképzelek egy épületet, benne egy adott térszakaszt, és részletesen leírom, aztán hónapok múlva beleakadok a saját elképzelésembe egy fotón. (Az Aranyvölgy Akadémia című kéziratom rémsulijának földszinti folyosója.)
Vagy sétálok az utcán, és jön az úton egy férfi azzal a piros, motoros járgánnyal, amit a mozgássérültek használnak, mellette pedig a német juhásza halad. Én megállok, hogy elengedjem őket, a férfi pedig németül kezd beszélni a kutyához, aztán pedig hozzám magyarul, hogy menjek csak… Ilyesmit is írtam már valahol, amolyan futó ötletként, most pedig a valóságban jött elém.
De ez még mind semmi! 🙂
Az Allegóriumban elhelyeztem két, igencsak kihegyezett, már-már karikatúra-szerű szereplőt, akik szinte annyira műanyagok, hogy rá lehetne nyomni a fenekükre a “Made in China” feliratot. Nem szeretem és nem is használom a fekete-fehér karaktereket, és még a rosszfiúknak is adtam pozitív tulajdonságokat – a sarkítással Alekszandra és Anni esetében az ellenérzéseimet akartam hangsúlyozni. Nem gondoltam volna, hogy a valóságban is találkozhatok a két elképzelt karakter egy személyben való megtestesülésével, de attól még megtörtént.
Ezek a filmesek pedig elloptak tőlem egy szakkifejezést! 😀 (A film májustól lesz látható valahol külföldön.)
Most torkig vagyok a fikciókkal, de lehet, hogy egyszer írok egy olyan történetet, ahol az író kitalál mindenféle fura dolgot, aztán észrevétlenül átcsúszik egy párhuzamos valóságba, ahol a papírra vetett rémálmai életre kelnek. De ezt már biztos megírta valaki helyettem.
Ha van ilyen történet, szívesen elolvasnám.
Frey Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: