Már több mint egy éve kitettem az Allegórium végére a pontot, és még mindig nosztalgiával gondolok a szereplőkkel töltött időre. Nehéz elengedni a kezüket. Olyan, mintha régi barátoktól kellene megválni, mintha elköltöznék valahová, és ők ott maradnának a helyükön. Furcsa érzés.
A regényem szereplőit jól ismerem, és olyan dolgokat is tudok róluk, amiről szó sem esik a könyvben. Látom az élettereiket, a ruházatukat, és tudom, hogy mit válaszolnának bármilyen kérdésre.
A karaktereimet nem kell megalkotnom, mert valahol mélyen bennem élnek, és folyamatosan érnek, fejlődnek. Csak rájuk kell nyitnom egy ajtót, innentől pedig a képzeletem már arcot is ad nekik.
Néhányat ős-karakternek tekintek, archetípusnak. Ilyen a Magiszter, aki a mindenkori rossz felettes jelképe: a szigorú óvó nénié, a igazságtalan tanáré, a hatalmaskodó főnöké, sőt, a rideg apáé.
Egy másik ikonikus figurám az „elképzelt barát”. Életem során ő változott a legkevesebbet. Az elképzelt barát ugyanaz, mint a „legideálisabb én”, tehát nagyjából pont az ellentétem. Ilyen a regényben Theresa, aki bátor, határozott, intelligens, és gátlások nélkül tör a céljai felé. Kicsit őrült (vagy nem kicsit), de ő így tökéletes.
Bruno, az őrült tudós típusa: nagy koponya, de hitvány ember, aki ügyetlenül botladozik a világban.
Inessza, a főhős gubancos lelkivilágú nő, aki nem találja a helyét az életben. Látszólag jól elboldogul, de belül folyamatos diszkomfortot él meg. Sok közös vonásunk van, ezért érzem úgy, hogy az ő karakterét tudtam a legárnyaltabban megjeleníteni. Az összes szereplőmről elmondhatom, de rá jellemző leginkább, hogy a történetben nincsenek fekete-fehér karakterek. A jó és a rossz mindenkiben ott munkál, persze más-más arányban.
Sigur, Inessza barátja (és álmaim férfija) sem hibátlan, sőt éppen az ő apró figyelmetlensége indít el egy lavinát, amiből kibontom a fő konfliktust.
Jelen van a történetben egy ellenszenves típus, melyet két személyre osztva mutatok be, ők pedig Anni Virtanen, a finn blogger és ponyvaíró, valamint Szandra Kornyejeva, a pétervári újságírónő. Szerettem velük dolgozni, és annak ellenére, hogy nem csinálnak durva dolgokat, számomra ők ketten állnak legközelebb a fekete pólushoz. Ha benne élnék a regényben, talán még a Magisztert sem gyűlölném annyira, mint ezt a két némbert.
Az ördög a részletekben rejlik. Minden szereplőnek mutatok valamit a múltjából, hogy átélhetőbb legyen a jelenük. Olvasóként is szeretem a lélektani leírásokat, és a legtöbb szereplőnek eléggé belekotortam a csontvázas szekrényébe. Érdekessé a hibáik, a hiányosságaik és a gyarlóságaik teszik őket – küzdelmeik a világgal, egymással és önmagukkal.
Nadja például hiába ravasz és intelligens, mégis elvakítja az első szerelem élménye. Szandra legfőbb ellensége a becsvágya, Anni pedig már azt sem tudja, hogy hol végződik ő, és hol kezdődik az általa eljátszott, világ elé kitett vágykép. Helga olyan gyenge, hogy nem képes szeretni a saját lányát, a Magiszter pedig nem elég bátor ahhoz, hogy féljen.
Lehet, hogy fantasyt írtam, de a szereplőim a legnagyobb harcokat mégis a saját, belső démonaikkal vívják.
Frey Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: