Az első könyvet hétéves koromban olvastam, a címe Brumi Mackóvárosban, és ez a mackós könyvsorozat szerettette meg velem az olvasást. Sokáig, 12-13 éves koromig olvastam meséket, pl. Magyar népmesék, Grimm-mesék, Benedek Elek meséi. Ezután jöttek a csíkos és pöttyös lányregények. Az első pöttyös könyvem a Hárman a szekrény tetején volt, G. Szabó Judittól. Rongyosra olvastam.
A Brumi után egy másik meghatározó könyvélményem Hegedűs Géza: Az írnok és a fáraó című regénye volt, ezt még általános iskolás koromban olvastam. A hatására belevetettem magam az ókori Egyiptom történetébe, és sokáig nem is bírtam mással foglalkozni, csak a XVIII. dinasztia fáraóival.
14-15 évesen kezdtem olvasni Szilvási Lajos könyveit, és talán innen jön az igény, hogy szeretek, vagy inkább csak szeretnék mai magyar helyszíneken játszódó történeteket olvasni hétköznapi emberekről. 
A horror műfaja már akkor megragadott, amikor először hallottam Drakula grófról egy filmmel kapcsolatban, amit természetesen akkor, nyolcévesen még nem nézhettem meg. Stoker regényének rövidített változata, a Drakula gróf válogatott rémtettei után sorra olvastam a rémtörténeteket.
Egy időben szinte csak Stephen Kinget olvastam. Nagyon tetszik a világalkotása, és élnek a karakterei. Szeretem azt a hangulatot, amit a regényeiben teremt, és azt, hogy mennyire otthon van abban a világban, ahol a történetei játszódnak. Mintha csak a szomszédjairól, ismerőseiről beszélne… A horror történetek mellett a disztópiáit szeretem, mint A mobil és a Végítélet. A Búra című regényében az fogott meg igazán, amit az emberi természetről ír. Itt bemutatja, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy az emberről leváljon az a vékony réteg, amit a civilizáltság ráaggatott, és átlényegüljön valamivé – nem állattá, ezt nem nevezem így, mert szeretem az állatokat.
Szívesen olvasok életrajzi-és dokumentumregényeket is. Egy időben sok hegymászós történetet olvastam. Nagyon tisztelem azokat az embereket, akik képesek olyan dolgokat véghezvinni, amit én soha, és például a hegymászók, a balett-táncosok, az operaénekesek éppen ilyenek.
Nemrég fedeztem fel, hogy az orosz kortársak milyen jól írnak. Glukovszkij Metro-trilógiája, és az összes könyve nagyon jó. Szeretem az író gondolkodásmódját, az észrevételeit az emberi természetről és az emberi közösségek működéséről. Amit a működés mozgatóerőiről ír, az mind nagyon igaz, nagyon jellemző, és nagyon szomorú.
Roman Szencsin A Jeltisev család című könyve az egyik legdurvább olvasmány, ami a kezembe került, és napokig a hatása alatt voltam. Ez az írás elgondolkodtat, fájdalmat okoz és félelmet kelt, tehát túlmutat önmagán: igazi irodalom.
A realizmus az egyik véglet, a mesevilág pedig a másik, mert az egyik kedvencem a Harry Potter sorozat. Nem válogatok, a jól megírt könyveket szeretem.
Nem olvasok sokat, évente 45-50 könyvet. Az új kötetek egyre gyűlnek, de napi két-három óránál többet nem tudok rájuk szánni.
Mint olvasó, általában jobban visszaemlékszem a könyv hangulatára, mint a részletes cselekményre. Néha az is elég egy történet megkedveléséhez, ha tetszik a nyelvezete. Olyan ez, mint amikor megállsz egy szép festmény vagy egy művészi fotó előtt és nem bírod levenni róla a tekinteted. Amikor gyönyörködsz benne, és arra gondolsz, hogy hogy lehetett ezt így odatenni?
Sokszor történt már, hogy többszöri olvasás után sem emlékeztem egy-egy regény részletes tartalmára, arra viszont igen, hogy milyen volt elmerülni a világában, és milyen érzelmeket, hangulatokat váltott ki belőlem. Néhány regényt éppen ezért veszek le újra és úja a polcról. Azért, mert jó érzés visszatérni abba a lelkiállapotba, amit akkor éreztem, amikor öt, tíz vagy húsz éve, először olvastam. Mondják, hogy az olvasás nemcsak fejlődés és szórakozás, hanem terápia is. Ez bizony így van.
Frey Éva
Kommentek