Hát, nagyon sajnálom, hogy már délután kettőkor kidőltem, és nem tudtam részt venni az összes programon, amit elterveztem, mert sikerült most, “nyáron” beszereznem egy durva torokgyíkot az átvészelt tél után. De persze így is nagy élmény volt ott lenni. Megjelent pályatársam, Krausz Emma könyve, az Osztálykép, mellyel a Twister Media [bekezdés] pályázatán nyert, és amit dedikált nekem.
Ééés… megvettem a legújabb Glukhovsky-regényt, amit sikerült dedikáltatnom a szerzővel! Lehet, hogy megint én vagyok a nemnormális, mert ezekre a nagy írókra úgy tekintek, mint valami élő istenekre. Soha nem voltam fanatikus alkat, mármint rajongás szempontjából. Fiatal koromban sem érdekeltek a színészek és énekesek, pedig szerettem moziba járni és zenét hallgatni. De az írók… ők egészen más kategória. Olvasom a könyveiket, azokat a gondolatokat, melyeket ők minőségileg képesek megfogalmazni, én meg csak valahol nagyon belül, szavak nélkül érzem ugyanazt, és ilyenkor mindig arra gondolok, hogy hogy a fenébe képesek ők így odatenni valamit?
A legnagyobb tiszteletet érzem, és most is a torkomban dobogott a szívem, amikor odanyújtottam a könyvemet. Tudok annyit angolul és még oroszul is, amennyit ilyenkor kell, de a nevemet is alig bírtam elmekegni.
De a fáradtságtól függetlenül nagyon jól éreztem magam, és ehhez szerintem az is hozzájárult, hogy láttam az emberek tömegét, ahogy megveszik a könyveket. Rengeteg fiatalt, és időseket is. Tizenéves kislányt, akinek a karjára a METRO2033 felirat volt tetoválva, és fiatal anyákat a hordozókban cipelt csecsemőkkel, babakocsis gyerekekkel, akik nem sajnálták a fáradtságot és a kényelmetlenséget, hogy sorban álljanak, dedikáltassanak. Nagyon jó volt látni őket.
Frey Éva
Kommentek