ÉHSÉG

A blogon szeretném bemutatni azokat a könyveket, melyek szerintem kiemelkednek a vérszívókról szóló történetek sorából.

Az első: Whitley Strieber Éhség című regénye.

(Az eredeti mű: Whitley Strieber: The Hunger. Eredeti megjelenési év: 1981.)

A filmváltozatra teljesen véletlenül találtam rá, és nagyon megtetszett. A film ’83-ban készült  Catherine Deneuve, David Bowie és Susan Sarandon főszereplésével, és mellesleg az összes szereplő láncdohányzott benne, talán még a „vámpír” is.

A film után el akartam olvasni az alapjául szolgáló regényt, és egy online antikváriumból rendeltem meg. Csak megjegyzem, hogy ha egy üzletben találkozom először a kötettel, talán kézbe sem veszem, az igénytelen borító miatt. A látszat viszont csal: a sablonos külső ellentmond a tartalomnak. Sajnos ezt a műfajt egyébként is lehúzzák a sztereotípiák, úgyhogy nem hiányzott a vicckategóriás borító, ami mintha direkt el akarná fedni a regény minőségét.

Az Éhség szokatlan szemszögből tekint a vámpírizmusra. Az eredetileg sci-fi szerző nem a hagyományos módon formálja meg hőseit, hanem egyedileg alakítja át a mítoszt. A vámpírok létezésére tudományos magyarázattal szolgál: nála ezek a lények a világűrből érkeztek, és ők hozták létre maguknak az emberi fajt, hogy legyen miből táplálkozniuk. Mindezt profi módon, választékosan vezeti fel: az olvasó elhiszi, hogy kis rátartással mindez akár igaz is lehet.

Strieber szakít a megszokott romantikus-szerelmes vagy szuperhősös-akciódús ábrázolással. Nekem felüdülés volt a rózsaszín tinirománcok után, de az ezekhez szokott olvasók számára akár emészthetetlen is lehet, hogy a szerző nem a szokásos módon kezeli a szerelmi szálat. Egyrészt nem ez uralja a cselekményt és a mondanivalót (mert van mondanivaló!), másrészt pedig szakít a szokásos vámpír férfi – halandó nő klisével. De az író nem áll meg itt, mert száznyolcvan fokot fordít a hagyományos sablonon, majd pedig két nő viszonyát mutatja be.

A szerző profi módon megalkotott, erőteljes karaktereket ábrázol. A főhős a halhatatlan Miriam, aki emberi vérrel táplálkozik. Úgy tűnik, számára az örök élet inkább átok, mint áldás. Társai, a halandó férfiak sorra kihalnak mellőle, mert a vérével képes ugyan hosszú életűvé változtatni őket, de nem adhat nekik örök életet. Miriam ezért a legmélyebb magánnyal küzd.

A vérrel táplált férfiakra kegyetlen vég vár: a felgyorsuló öregedési folyamat vége sorvadás és valamiféle sem élő, sem halott állapot. Megtartott öntudattal és magatehetetlen testtel fekszenek a koporsóikban a padláson, ahol a nő őrzi őket.

Miriam legutolsó férje is érzi, hogy közel a pusztulás, és tudja, hogy milyen sors vár rá. Kétségbeesésében orvoshoz fordul: egy olyan tudóshoz, aki az öregedés ellenszerét kutatja.

Az őrült tudós-karakter női változata Sarah, a másik főszereplő, aki John révén megismerkedik Miriammal, és a furcsa laboreredményeket produkáló nő felkelti a figyelmét.

Mirjam nem a szokványos sebezhetetlen, éjszaka mozgó vérszívó rém, hanem egy, az emberrel párhuzamosan fejlődő faj egyede. Belső és külső tekintetben egyaránt különleges: szép és méltóságteljes, ez mellett művelt és kifinomult, érti és kedveli a művészeteket. Mirjam távolságtartó és megközelíthetetlen: sötét tónusú, depresszív aura veszi körül, mégis igényli a társat, az érzelmeket, a szerelmet. Ez a kettősség első pillantásra ellentmondásos lehet, de alaposabban átgondolva érthető, hogy a mély érzelmek iránti vágy a személyiségének része, és a tökéletességre való törekvéssel igyekszik leplezni tényleges valóját. Persze nagy igyekezet nem kell, mert ő az embernél tökéletesebb faj képviselője.

Mirjam tehát egyrészt hideg jégkirálynő, másrészt forró érzelmeket ad és igényel. Szenvedélyességét a gondolkodó lény egyetemes igénye táplálja, távolságtartása önvédelem, fennköltsége pedig a felsőbbrendűség jele. Miriam nagyon jól megformált, összetett karakter. Viselkedése nem pszichopátia, hanem a fajtájának sajátossága.

A tudóssal való találkozásánál éreztem, hogy a tökéletesség páncélja mögött rejtőzik valami negatív is: valamiféle elemi rossz, alapvetően idegen tónus. Sarah érzi ezt, és a fellobbanó szimpátia, sőt vonzalom mellett taszítja is a nő lénye. Az író kitűnően megoldotta ezt, mert az ismeretlentől, a „más”-tól való ösztönös emberi viszolygást nem leírja, hanem finoman érzékelteti.

Mirjam a kettőjük kapcsolatában dominanciára tör. Érzelmileg magához akarja láncolni, és gyengíteni próbálja Sarah akaratát. Szembesíti a nőt a párkapcsolatának és életének ellentmondásaival, ezt pedig azért teszi, hogy az általa felvázolt jövőkép még vonzóbbnak tűnjön. Erőnek erejével próbálja elfordítani barátnőjét az emberi élettől, de igyekezete hiábavaló. Végül szembesülnie kell azzal, hogy nemcsak Sarah-t veszíti el, hanem vele a lehetőséget, hogy társai megszabaduljanak az őket sújtó kegyetlen végtől, és így magányosan töltheti az előtte álló végtelen időt.

Az érzékletes fogalmazás és a részletekbe menő jellemábrázolás nagy erőssége Striebernek, néha viszont soknak tűnt a múlt képeinek felelevenítése és a nagyon alapos tudományos okfejtés. Ennek ellenére nagyon szeretem ezt a történetet. Főleg, mert az idealizmusnak nyoma sincs benne, a komor hangulatot pedig erősíti a főhős keserűsége és a benne élő ragadozó kegyetlensége.

A regény harminc év után is a műfaj egyik klasszikusa.

Frey Éva